Én lettem a fő kenyérkereső, de a teljes kontroll és a lelkiismeret-furdalás nem szűnt meg. Tehát nem csak az anyósom volt az oka. De azért szedtem tovább, mert a gyerekek serdülőkorba léptek, és nem akartam őket felzaklatni a válásunkkal.
Később a gyerekek felnőttek és saját családot alapítottak. De megint valahogy kényelmetlenül éreztem magam, hogy be kell adnom a válókeresetet, amikor annyi éven át egymás szomszédságában éltünk. De egy hónapja nyugdíjba mentem, és hallottam, hogy a férjem megkérdezte, hol fogok most dolgozni, mert kellett valami, amiből meg tudunk élni. Ő maga is régóta munkanélküli volt.
Ekkor elfogyott a türelmem.
Az egész életem lepergett a szemem előtt, és arra gondoltam: tényleg ezzel az emberrel akarom leélni a hátralévő életemet, miután annyi éven át együtt éltem vele? A fiatalságom véget ért, és nem volt semmi jó, amire emlékezhetnék. Még aznap összepakoltam a férjem holmiját, és elküldtem a faluba, anyámhoz. A lakás az enyém, így jogom van ahhoz, hogy azt csináljak vele, amit akarok.
De a gyerekeink nem értették, hogy mit csinálok. Természetesen nem vártam, hogy helyeslik a döntésemet, de a gyerekek valóságos bojkottot rendezett, és követelték, hogy bocsássak meg az apjuknak, és vegyem vissza.Még azt is mondták a házasságközvetítőknek, hogy szégyenkeznek miattam. De én ezt nem akarom. Elegem van belőle az életemben. Az a férfi tényleg észhez térítette a gyerekeinket? Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy idegenek vagyunk, és nincs értelme megtartani valamit, ami már régen elmúlt.
De mintha nem figyelnének rám, vagy nem hallgatnának meg. A férjem minden nap felhív, és arra kér, hogy vegyem vissza, mondván, hogy harmincöt éve élünk együtt, és én úgy döntöttem, hogy idős koromban koncerteket szervezek. Mindenki annyira rám van akasztva – a férjem, a gyerekeim és az anyósom -, hogy már azt sem tudom, mit csináljak. De úgy érzem, hogy nem akarok velük élni többé.
Elegem volt, eleget szenvedtem. De hogyan magyarázzam meg mindezt nekik, és ne keveredjek bele megint a körülményekbe…
