„A család nem kommentálja, hogy meghívtam Milkát a házamba. Még mindig mindannyian kedvesek; talán azt gondolják, hogy mióta Tom a kegyeimbe férkőzött, néhányuknak esélye van a lakásomra. Nekem azonban egészen más tervem van. De majd várok egy alkalmas pillanatra, hogy eláruljam.”
Két gyerek, öt unoka és egy lakás. És ott vagyok én, aki közelítek a hetvennyolchoz, bár szerintem nem túl előrehaladott kor. Legalábbis még mindig remekül érzem magam. De a család tudja a dolgát, és már egy ideje figyelem a próbálkozásokat, hogy mit fogok kezdeni a folyóra néző városi házban lévő három szobámmal.
Lányom, Joasia még azt is felajánlotta, hogy időpontot egyeztet velem egy közjegyzőnél, hogy „rendbe tegyem” a dolgokat, fia, Gregory pedig hirtelen pimasz lett, és meg akart győződni arról, hogy a lakás nem adósodott el. Mert ha mégis, jelentette ki, akkor van némi többletpénze, és fedezni tudja azokat az adósságokat.
– Az apád mindig minden adósságát időben kifizette, és ezzel nekem sincs semmi bajom – válaszoltam.
Nagyon jól ismerem a gyermekeimet, és tudom, hogy mire gondolnak. Joáziának három lánya van, Grzesieknek pedig két fia, plusz egy második feleség, aki szeret költeni. Az összes unoka felnőtt, de csak a legidősebb unokának van saját lakása; a többiek valószínűleg már gondolatban felújítják és berendezik a lakásomat.
Összességében Tom tetszett a legjobban
Nemrég az unokatestvérem, kilenc felnőtt unoka nagymamája megkérdezte tőlem, kire szeretném hagyni a vagyonomat.
– Igazából fogalmam sincs – válaszoltam őszintén -, még élek! Minek azon gondolkodni, mi lesz a lakásommal, ha meghalok? Hagyjuk, hogy az ügyvédek rendezzék el.
Krysia rosszallóan rázta a fejét, és több olyan esetről is mesélt, amikor egy idős vagy idős női családtag végrendeletének hiánya családhasadáshoz, pereskedéshez és sok kellemetlen eseményhez vezetett.
– Válassz egyet közülük, Myria – tanácsolta nekem -, melyik unokát kedveled a legjobban? Melyikük törődik veled a legjobban?
Elgondolkodtam, és – rájöttem, hogy az őszinte válaszom az kell legyen, hogy „egyik sem”. A gyermekeim és az unokáim hasonlóak voltak. Igen, udvariasak, udvariasak, segítettek, ha kértem, de egyiküknek sem éreztem magam fontos embernek.
Persze nem várhattam el tőlük, hogy gondoskodjanak egy idős nőről, mert mindegyiküknek megvoltak a saját problémái. Anna gyermeket próbált vállalni a férjével, a nővérek tanultak. Fülöp, a huszonöt éves unokám azon gondolkodott, hogy kivándorol Németországba, a két évvel fiatalabb bátyja, Tom pedig… igazából azt sem tudtam, mit csinál.
Talán ha tényleg kedvenc rokonomat kellene megneveznem, Tomot választanám. Mindig is olyan bájos kis csirkefogó volt – megbukott az iskolában, elkapták lógásért, kiosont a szülei bulijaira, és összetörte az apja kocsiját, de hogy tudott megnevettetni! Mindig olyan kedves, szeretetteljes volt, mint egy kiscica, aki felmászik az ember ölébe, és azonnal elűz minden gondot és problémát. Amikor újra találkoztunk, meséltem róla Krysia-nak. Hogy ő az, akinek félretenném a lakásomat, ha választanom kellene valakit.
– Ő a jóképű? A szőke, barna szemű srác? – A minap láttam a postán. Akár egy reklámban is szerepelhetne! A lány az ablaknál majdnem utána szaladt, annyira elbűvölte.
Szóval komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy megmentem Tom lakását. Az összes többi gyerek „kész” volt. A lányok jó szakmákat tanultak, a legidősebbnek volt férje, Philip pedig állítólag már ilyen fiatalon keresett számítógépes szakember volt, és nem kellett aggódnia a jövőbeli fizetése miatt.
Felhívtam Tomot, és megkértem, hogy jöjjön és segítsen megszabadulni a régi bútoroktól. Jó ürügy volt, hátha az unokám megjelenik, vagy kitalál valami kifogást. Tomcio azonban jó fiú volt, és nemcsak nagy mosollyal és energiával jelent meg, hogy kiszedje a szekrényeket, hanem egy barátjával együtt, hogy segítsen.
– Ő Olek, a nagymama – mutatott be a másik fiúnak. – Szóval, mit vigyünk ki oda?
Megmutattam nekik a néhai férjem által hátrahagyott régi íróasztalt és az elhagyott kanapét, ami csak a helyet foglalta. És amikor végeztek azzal, hogy ezeket az óvóhely alá hordták, megkértem Tomot, hogy maradjon velem egyedül, mert beszélni akarok vele.
– Oké, megyek.” Olek elvigyorodott.
Tomisra kacsintva tette hozzá:
– Ne felejtsd el felhívni Milkát!
Ez persze felkeltette a figyelmemet. Tudni akartam, ki az a Milka.
– Ő Olek húga – vallotta be az unoka.
– Milena. Olyasmi, mint egy friss… nos, a barátnőm.
Á, de milyen jó hír volt ez! Imádtam, hogy az unokám barátnőt talált! Most már még több értelme volt felírni neki egy lakást, és én már biztos voltam a döntésemben. Tomot meglepte az ígéretem, és láttam, hogy a meglepetés őszinte volt: tényleg jószívűségből jött segíteni nekem, nem számító volt, mint az apja és a nagynénje.
– Szóval, mikor fogok találkozni ezzel a Milkával, unokám?” – kérdeztem.
Hogy hagyhatott el egy ilyen csinos lányt?
Egy héttel később jött vele. Egy gyönyörű lány, aki úgy nézett Tomra, mintha valami szent lenne. Egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy ez a lány túl jó neki. Egy kozmetikai nagykereskedésben dolgozott, az anyjával, a mostohaapjával és két fiatalabb testvérével élt, nem sminkelt, ami tetszett nekem, és érdekelték a polcomon lévő könyvek. Felajánlottam neki, hogy szóról szóra kölcsönadom neki a kiválasztott kettőt, és láttam, mennyire örül neki.
Sajnos nem sokáig tartott, mire elkaptam valamilyen fertőzést, és a közjegyzőnél tett látogatásunk elmaradt. Érdekes módon Milena volt az, aki a leggyakrabban megfordult nálunk. Tom új munkát kapott, aminek nagyon örültem, a többieknek pedig volt néhány kifogásuk, ami nem zavart túlzottan, mert ez azt jelentette, hogy jól választottam meg az örökösömet. Már a Milka esküvőjén is láttam a szemét.
A dolgok azonban nem tűntek olyan rózsásnak a fiatal pár között. A lány utalt rá, hogy rosszul kijönnek egymással, és úgy tűnt, Tom szakítani akar vele.
Aztán jött a hír, hogy Milena terhes. Azonnal behívtam az unokámat „kihallgatásra”. Pénzt ajánlottam neki egy gyors esküvőre, amíg Milka még belefér a ruhájába. És mondtam neki, hogy kérjen időpontot a közjegyzőtől.
– Nagymama, de nem házasodunk össze… – Tomcio elkomorult, én pedig kifulladtam.
– Hogy érted, hogy apa leszel!
– Tudom, de valójában három hete szakítottunk. És most azt mondja, hogy terhes. Persze, majd beíratjuk a babát, és odaadom neki a pénzt, de… nos… van egy másik barátnőm. Milka tudja, ő nem csinál bajt.
Hirtelen úgy láttam Tomomat, ahogy egész gyerekkorombanvolt: kerülte az iskolát és a házimunkát, kiosont a házból, egyenesen az anyám szemébe hazudott, aztán lefegyverző mosollyal és egy szoros öleléssel kárpótolt. Igen, aranyos volt, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy nem volt hajlandó felelősséget vállalni a tetteiért. Mindig ilyen volt, és hirtelen rájöttem, hogy ezúttal összetörte a szívemet. Mert nagyon akartam hinni, hogy jó fiú, rá tettem a pénzem, őt választottam ki az egész családból. De lakást nem tudtam felírni neki.
Tudtam, hogy a fiam és a menyem nagyon aggódik Milka terhessége miatt. Próbálták meggyőzni Tomot, hogy vegye el azt a lányt, aki még mindig szereti, de hiába. Ő állta a sarat, mert már volt egy új szerelme, és nem akarta „tönkretenni az életét”. Amikor már teljesen világos volt, hogy senki sem tudja befolyásolni, hogy megváltoztassa a döntését, Milka eljött hozzám. Vissza akarta adni a könyveket. Szívélyesen fogadtam, ebédet adtam neki. Láttam, hogy teljesen összetört, én pedig szégyelltem magam az unokám miatt.
– És a szülei, ők hogyan reagáltak erre a hírre? – Megkérdeztem őket.
– Anya tudja, a mostohaapa nem – suttogta kétségbeesetten -, nem tudjuk, hogyan mondjuk el neki… Már régóta akarja, hogy elköltözzek, mert szűkös a ház. Folyton azt kérdezgette, hogy mikor fogok bérelni valamit. És most nem tudom… Nem tudom, hogyan mondjam el neki… Anya fél, én is félek…..
Ekkor döntöttem el. Ahogy később Krysia-nak mondtam, ez volt életem legkönnyebb döntése.
– Drágám, te fogod világra hozni az első dédunokámat – mondtam melegen -, velem élhetsz. Három szobám van, így a babának még saját szobája is lehet.
Milka eltakarta a száját a kezével, és a könnyeit visszafojtva nézett rám. De nem volt rá szüksége. Hagytam, hogy kisírja magát, és magamhoz öleltem. Néhány nap múlva visszahozta a holmiját. Még jó, hogy a fiúk kihozták a régi bútorokat, mert így volt hova tenni az ágyát és a komódját. Még mindig kellett vennünk egy kiságyat. Milena ragaszkodott hozzá, hogy minden költséget megosszon velem, de én mondtam neki, hogy spóroljon, mert a baba kiadás, és valamit venni kell.
A család nem kommentálja, hogy meghívtam őt hozzám. Még mindig mindannyian kedvesek; talán azt gondolják, hogy mivel Tom a kegyeimbe esett, valamelyiküknek esélye van az öröklésre. De nekem más tervem van. A dédunokám fogja örökölni a lakást (már tudjuk, hogy fiú lesz). És a halálomtól a nagykorúságáig az anyja fogja kezelni. Így döntöttem, de az éremnek van egy másik oldala is. Azt is eldöntöttem, hogy addig fogok élni, amíg csak lehet, hogy láthassam a dédunokámat felnőni.
