A feleségemmel napóleoni terveket szőttünk erre a nyaralásra: fel akartuk újítani a konyhát, majd elrepülni a tengerpartra. Valószínűleg minden össze is jött volna, de anyósom felhívott minket. Az anyósom meg akart látogatni minket anélkül, hogy előre szólt volna. Június tizenkettedikén felhívott, és „megkért”, hogy vegyem fel a vasútállomáson.
Ennyire még sosem lepődtem meg – mit tehettem volna, minthogy követtem őt? Elhamarkodott lépését azzal magyarázta, hogy meg akart lepni minket. Izgatottak voltunk, különösen én, de az érkezése nem illett bele a terveinkbe. A felújítás már javában zajlott, és két hét múlva a tengerpartra kellett volna repülnünk.
Hogy is lehetne ez másképp! Az anyósom az egész nyaralás alatt meglátogatott minket! Azonnal tudattam vele, hogy már megvettük a jegyeinket, és nem tudjuk visszaváltani őket. Ő persze nem értette, de azt mondta, hogy anyukám kedvéért kicserélhetjük a jegyeket, hiszen évente egyszer meglátogat minket.
Elmondtam neki, hogy sok mindent visszatartottunk, hogy az unokámnak szép emlékei legyenek a gyerekkoráról. „Soha nem látta még a tengert, és mi megpróbáltuk megmutatni neki, milyen szép és nagy a világ körülötte. Dolgozzon még egy évet, és elviheti a lányát nyaralni.
És ha annyira ellenzed, hogy nálad maradjak, akkor fizesd ki a retúr repülőjegyet.” – De hát ezt vártam a nagynénémtől. Ha azt mondom, hogy megdöbbentem, az még enyhe kifejezés. Nem mondtam semmit.
Betettem a kocsiba, elvittem a vasútállomásra, megvettem a jegyeket, és felküldtem az első járatra. Nem telt bele sok időbe, mire befejeztük a javítást, és az egész család nyugodtan utazott a tengerpartra.
Vádolhatsz azzal, hogy bunkó vagyok, de nem volt semmi dolgom. A lányom érdekében kellett megtennem, mert ő már tudta, hogy a tengerpartra repülünk, és nem akartam felborítani az elvárásait. Igen, a nagynéném mérges volt ránk, de a lányom élete legjobb vakációját töltötte.
