Fiatalon azt hittem, hogy elég bölcs vagyok, de miután nyugdíjba mentem, rájöttem, hogy a bölcsesség idővel jön. Minél idősebb lesz az ember, annál bölcsebb lesz. Talán az is közrejátszott ebben, hogy már nem dolgozom, és több időm van gondolkodni. A kortársaimmal ellentétben minden szabadidőmet magamnak szentelem, nem pedig a gyermekeimnek és unokáimnak. Úgy gondolom, hogy megérdemlem.
Amióta az eszemet tudom, mindig tartoztam valakinek valamivel. Először segítenem kellett a szüleimnek, aztán jól kellett tanulnom, aztán meg kellett nősülnöm, a férjemnek megfelelni, gyerekeket szülni, gondoskodni róluk, és így tovább és így tovább.
Ráadásul a munkahelyemen is dolgoznom kellett. Most már nyugdíjas vagyok, és jól megérdemelt pihenésen vagyok. A férjem már régen elhunyt. A fiammal alig kommunikálunk, neki saját családja és saját lakása van. Ő nem számít az én véleményemmel. A fiam még az engedélyemet sem kérte, hogy az unokám és a férje az én lakásomban lakjon.
Úgy döntöttem, hogy mindent törvényesen teszek és pert indítok. És nem szégyellem magam emiatt. Úgy gondolom, hogy ez az én lakásom, és nekem kell kezelni. Én döntöm el, hogy ki lakik benne. Szeretném, ha öregkoromban nyugodt lenne a lelkiismeretem. Persze mindenki engem piszkál.Az ügyvédem igazi profi volt. Megnyertük a pert. Az unokám és a férje kibéreltek egy házat. Hogy nagyobb biztonságban érezzék magukat, úgy döntöttem, kicserélem a bejárati ajtó zárját. Amikor nem vagyok a közelben, akkor a lakásban lakhatnak.
De amíg én élek, addig teljes mértékben élvezni fogom. Nagyon kevés időm van hátra, úgyhogy egy percet sem fogok elvesztegetni. Hiszem, hogy az öregkor azért adatott meg nekünk, hogy élvezzük az életet. Ne gondolkodjak másokon, egész életemben kedves voltam hozzájuk. Nem kaptam érte semmilyen hálát, és most rajtam a sor, hogy mindent elvegyek az élettől, amit csak akarok.
