Tanya fáradt volt. Hat éve volt egyedül, mióta a férje elhagyta. A lánya egy éve férjhez ment, és egy másik városba költözött. Tánya még csak negyvenkét éves volt, ami nagyszerű kor egy nő számára. Egy második ifjúság.
Tánya háziasszony volt, finomat főzött, paradicsomos savanyúságait mindenki remekműnek nevezte. És ki készítené ezeket az uborkákat? Az erkélyen máris halomban álltak a nem kívánt üvegek. „Nem kéne egyedül száradni hagyni, olyan szép vagyok!” – mondta Tánya a barátainak. Ők pedig válaszoltak: „Nem! Keressetek egy férfit!
Rengeteg magányos férfi van odakint.” Egyikük a The Best Man nevű irodát ajánlotta. Tanya úgy gondolta, hogy ez egy kicsit butaság. Másrészt viszont már negyvenkettő volt, és ez a szám idegesítette. A nagymamája öreg órája csörgött, és emlékeztette, hogy fogy az idő.
Tanya tehát elment az irodába. Egy barátságos, bíborvörös szemüveges hölgy azt mondta: – Tényleg a legjobbat kaptuk. Nézzük meg őket együtt, az adatbázisunkban, üljön le mellém!” »Igen, mind gyönyörűek« – mosolygott Tanya.Honnan tudod, hogy a tiéd-e? – Okos ötlet – válaszolta a nő -, egy hétig adjuk ki. Ez elég idő, hogy megértsék, a tiéd-e vagy sem. – Kinek adjátok ki? – Egy férfinak! – Hogy van ez? – Igen! Egy hétig veled. Figyelj, mi itt nem vagyunk szégyenlős menyasszonyok, hanem egyenesen a lényegre térünk. És nincsenek itt abnormális vagy őrült emberek. És Tánya hirtelen lelkes lett. Tetszett neki az ötlet.
A bíborvörös asszonnyal együtt kiválasztottak öt jelöltet. Tanya kifizette a kis összeget, és hazasietett. Az elsőnek ma este kellett volna megjelennie. Tanya zöld ruhát vett fel – a remény színét. És felvette a gyémánt fülbevalót, amelyet ritkán vett elő a régi ékszeres dobozából. Megszólalt a csengő. Tanya először benézett a kukucskálónyíláson. Rózsákat látott. Még fel is visított örömében. Kinyitotta az ajtót.
A férfi elegáns volt, pont olyan, mint a fényképen. Leültek az asztalhoz, és Tanya mindent előkészített. A csokrot az asztal közepére tette. Tanya lopva megpillantotta a kellemes vendéget, és elgondolkodott: „Ez az! Nincs szükségem senki másra. Ez az egy!” Elkezdték enni a salátát. A jövendőbeli férj összerezzent: „Miért sóztad meg ennyire?”
Tánya zavartan elmosolyodott, és átnyújtotta neki a sült kacsát. A jövendőbeli férj elrágcsált egy darabot: „Ez kemény.” A többi sem ízlett neki. Tanya megfeledkezett a legfontosabb dologról – a borról -, már régóta válogatta. Töltött belőle, és azt mondta: „Nos, a találkozóra!”. A vendég beleszagolt a pohárba, és ivott egy kicsit: „Olcsó íze van.” Felállt: „Na, akkor lássuk, mi van nálad rendben”. Tánya elvette a csokrot és átnyújtotta neki: „Egyáltalán nem szeretem a rózsát.
Viszontlátásra.” Este Tánya egy kicsit sírt: sajnálta. De még négy találkozó volt hátra. Másnap este jött a második férfi. Magabiztosan jött be: „Hát, jó napot!”. Valami erős szaga volt. Tánya megkérdezte: „Megjelölted már valahol a találkozónkat?” A férfi elmosolyodott:
„Ó, ugyan már! Figyelj, van tévéd? Mindjárt kezdődik a meccs. Mindent megbeszélhetünk egyszerre.” Tanya élesen válaszolt: „Majd otthon nézel tévét”. Éjszaka megint egyedül sírt. Másnap jött a harmadik jelölt. Nem volt jóképű, régi kabátja volt és ápolatlan körme. A cipője pedig sáros volt. Tánya már azon gondolkodott, hogyan fordítsa vissza udvariasan. De úgy döntött, előbb megeteti.
Mohón, gyorsan evett, és sokat dicsérte Tanyát.Még zavarba is jött. Kivette a savanyúságot. „Ó, Istenem!” – kiáltott fel a nem túl jóképű férfi. „Ez a legjobb dolog, amit valaha ettem!” És ekkor a nagymama órája megütötte. A csúnya férfi figyelt: „Mi ez a karcoló hang?” Bement a szobába, leült egy zsámolyra, és megvizsgálta az órát: „Majd én gyorsan megcsinálom! Van szerszámod?”
És hamarosan az óra tisztán és hangosan ketyegett, és Tánya örült, hogy ilyen szelíd hangot hallhat. Úgy gondolta, ez egy jel. Ez a jóképű férfi lesz a férje. Mindenhez értett, mesterember volt, és az, hogy a cipője és a körmei nem voltak túl jók, semmiség volt, ő majd kimossa és kitisztítja őket.
Ráadásul ő volt a harmadik – szerencseszám. Most már csak az éjszakát kellett eltölteniük. Tánya tehát felkészült rá, elment a szépségszalonba, selyem alsóneműt terített nagy rózsákkal (őszintén szólva imádta őket). Amikor Tánya kijött a fürdőszobából, vendége már szundikált, csak úgy, anélkül, hogy levetkőzött volna. Tányát ez nem hozta zavarba. Gyengéden nézte az alvó férfit: „Fáradt vagy, szegénykém”. És óvatosan befeküdt mellé a takaró alá.
És akkor kezdődött a rémálom. Az úr horkolni kezdett. Virtuóz módon, hangosan, intenzíven. Tanya betakarta magát egy párnával, aztán őt, majd megfordította az álmos horkolót – hiába. Egész éjjel ébren maradt, nem aludt. Reggel a vendég bement a konyhába, ahol Tánya komoran ült: „Na, jöjjek ide a holmimmal ma este?”. Tánya megrázta a fejét: „Nem, sajnálom.
Kedves vagy, de… nem!” A negyedik, a szakállas, úgy tűnt Tányának, mintha egy régi jó öreg geológusfilm hőse lenne. Még azt is megengedte neki, hogy rágyújtson a konyhában. A szakállas beleszívott, és azt mondta: „Tánya, kössünk azonnal üzletet. Én szabad ember vagyok. Szeretek horgászni, szeretek elmenni a barátaimmal. És nem szeretem, ha felhívnak, és megkérdezik, hol vagy. Oké?” Tanya nézte, ahogy a férfi belerázza a hamut az orchideacserépbe, és megkérdezte: „Talán te is a nőkre hajtasz?”
A szakállas férfi elmosolyodott: „Miért ne? Én mondom neked – szabadság! Ez normális egy férfinak”. Miután elment, Tanya sokáig szellőztetett a konyhában. A feje forgott, vadul fáradtnak érezte magát, mintha minden energiáját kiszívták volna belőle. Még az edények elmosogatásával sem törődött.
Reggel Tanya kinyitotta a szemét, a függönyök előtt sütött a nap, és a verebek vidáman csiripeltek. Tanya hirtelen rájött, milyen jól érzi magát. Szombat volt. Nem siet, senki sem zavarja, senki sem gügyög, zörög, zizeg, horkol. Az edényeket akkor mosogathatja el, amikor csak akarja. Béke és szabadság. És akkor megcsörrent a telefon: „Tatiana! A vőfélyirodából hívnak. Ma van egy másik jelölted, emlékszel? Ő nagyszerű, ez a tiéd biztosan!” Tatiana szó szerint beleordított a telefonba: „Húzzatok ki engem! Töröljön ki az adatbázisból! Senki mást! A legjobb ember az, aki nem létezik!”
