Nem számok egy listán. Nem füst az égen.
Szinte elviselhetetlen elképzelni, hogy két apró kislány megtanulja a veszteség jelentését, mielőtt még megismerte volna a világ jelentését. Nem bátorságból fogták egymás kezét, hanem azért, mert elengedni egymást túl ijesztő volt. Mert csak egymás maradt nekik.
És valahogy, egy olyan helyen, amelyet a gyermekek megsemmisítésére építettek, ők megmaradtak.
Nem azért, mert erősebbek voltak másoknál.
Nem azért, mert megkímélték őket a fájdalomtól.
Hanem azért, mert a szeretet – még a két kislány közötti kicsi, remegő szeretet is – nem akart meghalni.
Túlélésük csendes csodának tűnik.
A történetük elmesélésével hangot adnak azoknak a több ezer gyermeknek, akiknek soha nem volt esélyük felnőni, beszélni, emlékezni. És ha meghallgatjuk őket, magunkkal visszük ezeket a gyermekeket.
Emlékezünk Andrára.
Emlékezünk Tatianára.
És emlékezünk minden kicsi kézre, amely soha nem jutott haza.
