1944. március 19-én, 23:47-kor Klaus Barman SS-Hauptsturmführer kinyitotta a franciaországi Lyonban található Gestapo-központ alagsori kihallgatószobájának ajtaját, és három fiatal nőt látott meg, akik egy egyetlen mennyezeti lámpa alatt székekhez voltak bilincselve. 17, 19 és 21 évesek voltak – hat órával korábban letartóztatott francia ellenállási futárok, akik hamis személyi okmányokat és kódolt üzeneteket szállítottak. A szokásos eljárás szerint a kihallgatás másnap reggel 8 órakor kezdődött volna. A szokásos eljárás szerint a foglyokat éjszakára őrzött fogdákban zárták volna el.
Barmannek más tervei voltak. Elküldte az őrt, bezárta az ajtót, és egy Walther P38 pisztollyal az egyik kezében, egy üveg konyakkal a másikban állt a három rémült nő előtt. Az elkövetkező 11 órában történtek az egyik legjobban dokumentált SS-brutalitási esetekké váltak a megszállt Franciaországban, csakhogy a dokumentáció egy teljesen más történetet mesélt el, mint amire bárki számított. A legfiatalabb lány, a 17 éves Marie Dubo később tanúvallomása szerint Barman először hozzá fordult, letette a pisztolyt az asztalra, és tökéletes franciául azt mondta: „Kérdéseket fogok feltenni neked. Ha helytelenül válaszolsz, annak következményei lesznek. Érted?” Marie bólintott. Erre felkészítették. Az ellenállás megtanította neki, mire számíthat egy gestapo-vallatás során. A kínzás szokásos volt. A legtöbb fogoly néhány órán belül megtört. A szerencsések meghaltak, mielőtt kritikus információkat árultak volna el. A szerencsétlenek beszéltek, és a bűntudattal éltek tovább.
Barman első kérdése megdöbbentette. „Hányan vannak a közvetlen családjában?” Marie habozott. Ez nem volt szokásos kihallgatási protokoll. A Gestapo tisztek az ellenállási hálózatokról, a menedékhelyekről és a fegyverraktárakról kérdeztek. Nem kérdeztek a családokról. „Az apám meghalt” – mondta Marie óvatosan. „Az anyám a lakásunkban él a két öcsémmel, akik tizenkét és kilenc évesek.” Barman bólintott. A második fogolyhoz, a 19 éves Sophie Laurent-hoz fordult. „És te?” Sophie hangja remegett, amikor válaszolt. „A szüleim és a húgom, aki tizennégy éves.” A harmadik fogoly, a 21 éves Jacqueline Maro nem volt hajlandó válaszolni. Ő már régebb óta volt az ellenállásban, mint a másik kettő. Tudta, hogy bármilyen információ, még a látszólag ártatlan részletek is felhasználhatók a családja ellen. Barman nem erőltette. Ehelyett három széket húzott elő a sarokból, a foglyok elé állította őket, és valami értelmetlen dolgot mondott. „Elmesélek nektek egy történetet egy 1938 novemberi berlini éjszakáról. Aztán megkérdezem, élni akartok-e vagy meghalni. De először meg kell értenetek, miért vagyok itt.”
Ez a történet arról szól, hogy mi történt azokban a 11 órában a pincében, és hogy a három nő, akik azt hitték, hogy meg fognak halni, miért váltak a megszállt Franciaország egyik legjelentősebb mentőakciójának részeseivé. Klaus Barman 1908. július 7-én született Münchenben. Édesapja középkori történelem professzor volt az egyetemen. Édesanyja zsidó volt, bár házassága előtt áttért a katolikus hitre. 1928-ban Németországban ez a vegyes származás szokatlan volt, de nem tiltott. 1933-ra, amikor Hitler hatalomra került, veszélyessé vált. Barman 1934-ben csatlakozott az SS-hez, nem azért, mert támogatta a náci ideológiát, hanem mert ez volt az egyetlen módja anyja védelmének. Az SS-tagság védelmet nyújtott. A nürnbergi törvények minden zsidó származású személyt nem árjainak minősítettek, akik korlátozásoknak, üldöztetésnek és végül deportálásnak voltak kitéve. Az SS-tisztek családjai azonban mentességet kaptak. Amíg Barman a rezsimet szolgálta, édesanyja biztonságban volt. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, mivel intelligens, módszeres volt, és folyékonyan beszélt franciául és angolul. 1937-re a berlini Gestapóhoz osztották be, ahol ellenérdekűdés elleni munkát végzett, külföldi ügynököket figyelte és kémkedéssel gyanúsítottakat hallgatott ki. Jól végezte a munkáját, nem azért, mert élvezte, hanem mert a túléléshez kompetenciára volt szükség.
Aztán eljött 1938. november 9. – a Kristallnacht, a Törött Üveg Éjszakája. A náci félkatonai erők és civilek támadták meg a zsidók otthonait, üzleteit és zsinagógáit egész Németországban. Több mint 90 zsidót megöltek, 30 000-et letartóztattak és koncentrációs táborokba küldtek. Barman édesanyja a megtérésének és fia SS-rangjának ellenére is szerepelt a deportálási listán. Barman minden kapcsolatát, minden szívességet és minden befolyását latba vetette. Hamisított dokumentumokat. Megvesztegetett tisztviselőket. Megfenyegette beosztottjait, hogy leleplezi őket, ha nem működnek együtt. November 12-én édesanyja már a Svájcba tartó vonaton ült, hamis papírokkal, amelyek szerint ő egy katolikus menekült Ausztriából. Édesanyja túlélte. De Barman azon az éjszakán megértett valami alapvetőt. A rezsim, amelynek szolgált, nem törődött a lojalitással, a szolgálattal vagy a parancsok teljesítésével. Csak az ideológia és a faji tisztaság számított. Végül rájönnek édesanyja valódi származására. Végül érte is eljönnek.
Így Barman döntést hozott. Az SS-ben marad. Nyilvánosan követi a parancsokat. Fenntartja álcáját, de magánéletében mindent megtesz, hogy belülről aláássa a rendszert. Ez magában foglalja apró szabotázsokat, elveszett iratokat, kihallgatási jegyzőkönyveket, amelyek valamilyen oknál fogva nem említik a kritikus információkat, és foglyokat, akik szöknek a szállítás során. 1940-re Barman 11 embernek segített eltűnni a Gestapo őrizetéből. 1942-ben áthelyezték a franciaországi Lyonba, ahol folytatta kettős életét: nappal SS-tiszt, éjszaka szabotőr. A 1944. március 19-én letartóztatott három ellenállási futárt kihallgatásra, kínzásra és kivégzésre ítélték – ez volt a szokásos eljárás. De Barman lehetőséget látott. Ezek a nők információkkal rendelkeztek az ellenállási hálózatokról. Ha kínzás nélkül tudta volna kiszedni belőlük az információkat, és ha meg tudta volna győzni őket, hogy bízzanak benne, akkor ezeket az információkat a hálózatok védelmére használhatta volna, ahelyett, hogy tönkretenné őket.
A pincében Barman befejezte a Kristallnachtról és édesanyja meneküléséről szóló történetét. A három fogoly zavartan és gyanakodva bámult rá. Az SS-tisztek nem meséltek történeteket zsidók menekülésének segítéséről. Az SS-tisztek foglyokat kínoztak és táborokba küldték őket. Marie szólalt meg elsőként. „Miért meséli el nekünk ezt?” Barman a szemébe nézett. „Mert körülbelül négy óra múlva megérkezik a parancsnokom a reggeli eligazításra. A kihallgatási jelentésemet fogja kérni. Az a jelentés fogja eldönteni, hogy éltek-e vagy meghaltok, és hogy letartóztatják-e a családjaitokat kollaboránsokként.” Szünetet tartott, majd folytatta. „Írhatok egy jelentést, amelyben azt állítom, hogy ti kisstílű futárok vagytok, akiknek nincs jelentős hírszerzési értékük – jelentéktelen szereplők, akik nem érdemesek további kihallgatásra. Javasolhatom, hogy kivégzés helyett azonnal szállítsanak át titeket egy németországi munkatáborba. A munkatáborok brutálisak, de túl lehet élni őket. Néhány fogoly túléli a háborút.”
Sophie közbevágott. „Mit akarsz cserébe? Információt?” Barman így válaszolt: „Nem a hálózatotokról. Nem a rejtekhelyekről vagy a fegyverraktárakról. Azok nevét akarom, akik közvetlen veszélyben vannak. A bujkáló zsidókat. A ellenállás tagjait, akiket hamarosan letartóztatnak. A szüleiket deportált gyermekeket. Tudni akarom, kiknek van szükségük segítségre, és gyorsan akarom tudni.” Jacqueline végül megszólalt. „Te az SS-hez tartozol. Miért hinnénk el bármit is, amit mond?” Barman a kabátjába nyúlt, és elővett egy fényképet. Három ember állt rajta egy svájci ház előtt – egy idős nő egy középkorú pár között. A fénykép 1938 novemberéből származott. „Ez az anyám” – mondta Barman. „Él Zürichben, mert segítettem neki megszökni. Azóta még 23 másik embernek segítettem megszökni. Most a ti családjaitoknak is felajánlom a segítségemet, de csak akkor, ha annyira megbíztok bennem, hogy megadjátok nekem a szükséges információkat.”
A három nő egymásra nézett. Ez biztosan csapda volt. A gestapo tisztek nem segítettek a foglyoknak megszökni. Kínozták és megölték őket. De Barman nem úgy viselkedett, mint egy gestapo tiszt. Elküldte az őrt. Bezárta az ajtót. Mutatott nekik egy fényképet, amiért kivégezhették volna, ha rossz ember látta volna. Marie meghozta a döntést. „Anyám és a testvéreim a Rue de la République-n egy lakásban bujkálnak. A háziúr nem tudja, hogy zsidók vagyunk. Ha letartóztat, valaki utánajár a hátterünknek. Rájönnek az igazságra. A testvéreimet deportálják.” Barman felírta a címet egy kis jegyzetfüzetbe. „És ki bujkál még ott?” „Senki, csak a családom.” Sophie-hoz fordult. „A húgom üzeneteket visz a ellenállásnak. Tizennégy éves. Ha a Gestapo kihallgat, végül megtöröm és elmondom nekik róla. Letartóztatják.” Barman ezt is felírta. „Van biztonságos hely, ahová eljuthat, ha figyelmeztetik?” „Igen, a nagybátyánk farmja a városon kívül.” „Adja meg a címet.” Sophie megadta.
