„20 éves voltam, amikor megtudtam, hogy az emberi testet egy stopperórahoz lehet hasonlítani. Nem metaforáról beszélek, hanem valami szó szerinti, mérhető dologról. Mechanikus pontossággal ismétlődő: kilenc perc. Ez volt az az idő, amelyet minden német katonának biztosítottak, mielőtt a következőt hívták.”
„A 6-os szoba falán nem volt óra, nem volt látható számlap, és mégis mindannyian pontosan tudtuk, mikor teltek el azok a percek. A test megtanulja számolni az időt, amikor az elme már feladta a gondolkodást. A nevem Élise Martilleux. Most 88 éves vagyok, és ez az első alkalom, hogy beleegyeztem abba, hogy beszéljek arról, mi történt valójában abban az adminisztratív épületben, amelyet 1943 áprilisa és augusztusa között átalakítottak Compiègne külvárosában.”
„Szinte egyetlen hivatalos dokumentum sem említi ezt a helyet. Azok a kevés dokumentumok, amelyek mégis említik, hazudnak. Azt állítják, hogy ez csupán egy válogató központ volt, egy átmeneti tranzitállomás a nagyobb táborok felé. De mi, akik ott voltunk, tudjuk, mi történt valójában azoknak a szürke falaknak a mögött.”
„Egy átlagos lány voltam, egy kovács és egy varrónő lánya, aki Senlisben, egy Párizstól északkeletre fekvő kisvárosban született és nőtt fel. Apám 1940-ben, Franciaország veresége után halt meg. Anyámmal német tisztek egyenruháit varrva éltük túl. Nem azért, mert akartuk, hanem mert vagy ezt csináltuk, vagy éhen haltunk volna.”
„Vörösesbarna hajam vállig ért, kicsi és ügyes kezeim voltak, és még mindig hittem abban a fiataloknak sajátos naivitással, hogy ha lehajtott fejjel élek, ha nem keltek feltűnést, a háború elhalad mellettem anélkül, hogy igazán érintene. De 1943. április 12-én, kora reggel három Wehrmacht-katona kopogott az ajtónkon.”
„A nap még nem kelt fel. Azt mondták, hogy anyámat feljelentették, mert titkos rádiót rejtegetett. Ez nem volt igaz, de az igazságnak azoknak a sötét napoknak már nem volt jelentősége. Engem is elvittek, egyszerűen azért, mert ott voltam, mert nagykorú voltam, mert a nevem szerepelt egy listán, amelyet valaki, valahol, egy hideg és névtelen irodában írt.”
„Nyolc másik nővel együtt egy teherautón szállítottak minket. Senki sem beszélt. A motor dübörgött, a köves út rázott minket. Anyám kezét fogtam, mintha még mindig képesek lennénk megvédeni egymást. Körülbelül 10 órakor érkeztünk meg. Egy szürke épület, három emelet, keskeny és magas ablakok.”
„A homlokzat egykor biztosan elegáns volt. Most hideg, személytelen, minden emberségtől megfosztott volt. Kiszállítottak minket a teherautóból. Az udvaron sorba állítottak minket. Egy tiszt kétszer megszámolt minket. Aztán betoltak minket. Levetkőztettek minket. Lenyírták a hajunkat.”
„Csak egy szürke pólót adtak nekünk, semmi mást. Egy nagy szobába vezettek minket a földszinten. Tizenkét fiatal nő volt ott, mind 18 és 25 év között. Emlékszem az arcukra. Ma is látom őket magam előtt. Marguerite, alig 19 éves, rövidre vágott szőke hajjal. Csendesen sírt. Thérèse, 22 éves, magas, barna hajú, halkan imádkozott.”
„Louise, 21 éves, kezei a mezőgazdasági munkától megsérültek. Simone, 23 éves, filozófia hallgató, tekintete soha nem ingott meg. És a többiek, akiknek a nevét soha nem fogom elfelejteni. Vékony szalmamatracokat adtak nekünk a kőpadlóra. A szag fullasztó volt: penész, izzadság, fertőtlenítőszer. Késő délután egy tiszt lépett be.”
„Kifogástalan egyenruhát viselt. Tökéletes kiejtéssel beszélt franciául. Nem kiabált. Nem is volt rá szüksége. Hangja nyugodt volt, szinte hivatalos. Elmondta, hogy ez az épület logisztikai támogató pontként szolgál a tranzitban lévő csapatok számára, hogy a katonák itt haladnak át, mielőtt elindulnak a keleti frontra, hogy kimerültek, pihenésre és „morális támogatásra” van szükségük.
„Pontosan ezeket a szavakat használta. Aztán pontosította, hogy mi, a foglyok fogjuk betölteni ezt a funkciót. Lesznek rotációk. Minden katona pontosan kilenc percet kap. A kijelölt helyiség a 6-os szoba volt, a folyosó legvégén. Bármilyen ellenállást azonnali átszállítás Ravensbrückbe büntettek.”
„Azt a nevet mindannyian ismertük. Elment, az ajtó bezárult, és nehéz, fojtogató csend telepedett ránk. Marguerite a padlóra hányt. Thérèse lehunyta a szemét és imádkozni kezdett. Én az ajtót bámultam. Próbáltam megérteni: hogyan lehetséges ez? Hogyan dönthettek úgy az emberek, hogy kilenc perc elég ahhoz, hogy valakit tönkretegyenek? Azon az éjszakán egyikünk sem aludt.”
„Ott feküdtünk, nyitott szemmel a sötétben. Hallgattuk a ziháló lélegzeteket, a elfojtott zokogást. Vártuk a következő reggelt. Megkezdődtek a hívások. Az őr kinyitotta az ajtót, és kiáltott egy nevet. A lány felállt, és követte. Néhányan tántorgva tértek vissza, mások nem jöttek vissza.”
„Marguerite-t délután hívták be. Amikor visszajött, már nem beszélt. Egy sarokban ült és órákig a falat bámulta. Senki sem merte megszólítani. Tudtuk. Először kedd reggel hallottam, hogy a nevemet hívják. Emlékszem rá, mert a nap besütött a fal repedésén, és egy vékony fénycsík vetült a hideg kőpadlóra.”
„Azt mondtam magamban: »Hogy lehet, hogy egy ilyen helyen még mindig süt a nap?« Az őr kinyitotta az ajtót, és kiáltotta: »Martilleux!« A szívem megállt. Lassan felálltam. A lábaim remegtek. A falnak támaszkodva haladtam előre. A többi lány rám nézett; néhányan elfordították a tekintetüket, mások úgy bámultak rám, mintha meg akarnák jegyezni az arcomat, arra az esetre, ha nem jönnék vissza.”
„A folyosó hosszú és keskeny volt. Nedvesség és hideg verejték szaga lengte be. Hat ajtó volt rajta. Az utolsó, a végén lévő a 6-os szoba volt, fehérre festve, kopott réz kilinccsel. Semmi különös, semmi, ami utalt volna arra, mi történik mögötte. Az őr kinyitotta az ajtót, belökött, majd becsukta.”
„A szoba kicsi volt, talán három méter széles és négy méter hosszú, a fal mellett egy keskeny vaságy állt, egy faszék és egy deszkákkal eltorlaszolt magas ablak. A szag – a szag maradt meg leghosszabb ideig. Izzadság, félelem és valami régebbi keveréke. Valami, amit még mindig nem tudok megnevezni.”
„Ott már volt egy katona. 19, talán 20 éves lehetett, szőke, arcát a fáradtság jelei borították. Nem nézett a szemembe. Csak annyit mondott törött franciául: „Vetkőzzön le!”
„Nem tudtam mozdulni. A testem már nem az enyém volt. Mintha kívülről néztem volna magamat a mennyezetről, és láttam volna ezt a 20 éves lányt, aki még mindig nem értette, hogyan került oda. Hangosabban ismételte, és én engedelmeskedtem. Nem fogom leírni, mi történt ezután, nem azért, mert nem emlékszem rá – pontosan emlékszem, és ez még mindig kísért –, hanem mert vannak dolgok, amelyeket nem kell kimondani, hogy megértsük őket.”
„Azt mondhatom, hogy a percek nem becslés voltak. Szigorú szabály volt. Egy másik őr kopogott az ajtón, amikor lejárt az idő, és a katona elment. Egy szót sem szólt. Nem nézett vissza. Miután elment, még néhány percig feküdtem az ágyon. A mennyezetet bámultam. Volt rajta egy repedés, ami folyónak tűnt.”
