Mielőtt kinyitnám a tábor legtabubbeljebb épületének ajtaját, ezt a helyet, ahol a túlélésért az ember lelkét kellett feláldozni, kérem, szánjanak rám egy pillanatot. Ez egy kényszerű szégyenről szóló történet, egy kitörölhetetlen foltról, amelyet több ezer nő vitt magával a sírba. Ha úgy gondolják, hogy minden áldozat megérdemli, hogy meghallgassák, még azok is, akiket elítéltek, iratkozzanak fel a Forbidden Secret War csatornára.
Kattints a csengőre, ezzel elutasítod, hogy elfelejtsenek. És mondd el a kommentekben, honnan nézed ma este ezt a videót. Lyonból, Brüsszelből, Montrealból vagy Algírból? A jelenléted az erőnk. Most pedig készülj fel. Felejtsd el egy pillanatra a gázkamrákat. Volt egy hely, ahol nem embereket öltek meg, hanem éjszakáról éjszakára a lelkiismeretet gyilkolták meg.
Cím: Túl szép vagy ahhoz, hogy meghalj. 1. rész. Az átkozott kiválasztás. Túl szép vagyok ahhoz, hogy meghaljak. A nevem Lenin volt. 1943-ban 22 éves voltam. Varsói zongorista voltam, jó családból származó lány, aki imádta a selyemruhákat. De amikor a vonat megállt a birkenói rámpán, már nem voltam senki, csak egy szám, aki várakozott, kosz borította, és a novemberi fekete sárban reszketett a hidegtől.Családi játékok
Akkor még nem tudtam, mi az. Azt hittem, egy gyár. A kishúgom, Anna kezét fogtam. Tizenöt éves volt. Vékony volt és rettegett. „Ne engedj el, Lenna!” – sírta. Ne engedj el! Odaálltunk a férfihoz, aki eldöntötte a sorsunkat. Szürke-zöld egyenruhájában kifogástalanul nézett ki, csillogó csizmája visszatükrözte a reflektorok fényét.
Kést tartott a kezében. Bal, jobb, bal, jobb , halál, élet. Amikor én kerültem sorra, felemeltem a fejem. Ez egy ostoba reflex volt, a korábbi büszkeségem maradványai. Állva akartam meghalni . A tiszt megállt. A rossz hír továbbra is megoldatlan maradt. Rám nézett. Nem nézett a sárga csillagomra, sem a piszkos ruháimra.
Az arcomra nézett. Megvizsgálta a magas arccsontomat, a zöld szemeimet, a még nem eltorzult számat. Mosolygott, egy apró, értő mosollyal, mint egy ember, aki gyöngyöt talál egy szemétdombon. Kinyújtotta bőrkesztyűs kezét, és megérintette az államat. „Chen” – mormolta. „Aztán kimondta azt a mondatot, amely örök átokká vált számomra.
Túl gyönyörű vagy ahhoz, hogy meghalj. Másképp intett. Nem balra, a gázkamrák felé, nem jobbra, a munkatábor és a lassú halál felé. Ujjával csettintett, és egy kerítéssel körülvett, eldugott vöröstéglás épületre mutatott. „Sunderb” – parancsolta az őrnek. Hatalmas, állatias megkönnyebbülést éreztem. Megmenekültem. Megráztam Ana kezét.
„Gyere, menjünk dolgozni, megmenekültünk.” De az őr puskacsővel lecsapott Ana karjára. „Nem,” kiáltotta, „csak te? Ő a húgom. Nélküle nem megyek el.” A tiszt mosolya eltűnt. Ellenséges gesztust tett a kezével. „A kislány balra megy. Te vele mész, vagy követed őt a kéménybe.
Válassz most!” Az idő megállt. Anna-ra néztem; sírt, tudta. A kéményre néztem, amely messzire okádta a tüzet. Ha vele mentem volna, egy órán belül mindketten meghaltunk volna. Ha az őr után mentem volna, életben maradtam volna. A túlélési ösztön egy aljas fenevad. Nem ismer erkölcsöt, csak félelmet. Elengedtem Ana kezét és hátraléptem.
„Bocsáss meg” – suttogtam. Balra lökdösték. A nevemet kiabálta. „Lena! Lena!” Én pedig… jobbra fordultam, az őr vezetésével, könnyeim keveredtek az arcomon csorduló verejtékkel. Épp elkövettem első árulásomat. A 24-es blokkba vittek. Amint átléptem a küszöböt, fizikai sokkot kaptam. Forró volt.
Nem volt ott a halál szaga. Szappan, forró leves és olcsó parfüm illata volt. Egy nő üdvözölt. Fogoly volt, de tiszta polgári ruhát viselt. A haja be volt fésülve. Magda volt a neve. Ő volt a tábor matrónája, a tábor főtisztje. Úgy vizsgált meg, ahogyan az ember egy lovat vizsgál. Megérintette a karjaimat, a csípőmet, megnézte a fogaimat.
„Szerencsés vagy” – mondta hangosan. „Friss vagy, ők szeretik az új embereket.” „Hol vagyok?” – kérdeztem, fogam csattogott. „Ez a gyengélkedő.” Magda felnevetett. Egy törött, cinikus nevetés. A gyengélkedő? Nem, kedvesem, ez az öröm pavilonja, a freu dong. Itt nem éhezünk. Itt fekve dolgozunk. Megértettem.
A talaj megremegett a lábam alatt. Ez nem varrodai műhely volt. Ez nem konyha volt, hanem bordélyház. Egy bordélyház a halálgyár közepén. „Nem,” hátráltam az ajtó felé, „nem tehetem, zenész vagyok.” Magde erősen megpofozta. „Figyelj rám jól, hercegnő.” A kerítés másik oldalán a barátnőid füstté válnak.
Itt van ágyad. Hús van a levesedben, van meleg víz. Megragadta a vállamat és megrázott. Az ára, amit fizetned kell, a tested, ennyi az egész. A testet meg kell mosni. A halált nem lehet lemosni. Szóval, zuhanyozz le, vedd fel azt a ruhát, és mosolyogj, mert ha nem elégíted ki az ügyfelet, holnap reggel visszamész a színpadra.
Érted? Anna jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy talán már meghalt. Ha visszamentem volna a korláthoz, az ő halála értelmetlen lett volna. Élnem kellett, hogy tanúskodjak, hogy emlékezzek rá. Ezt mondtam magamnak, hogy ne őrüljek meg, érted? És csütörtökön elvittek a forró zuhanyokhoz, igazi ügyfélszolgálat.
Megdörzsöltem a bőrömet. El akartam távolítani a c-t, de mindenekelőtt azt az érzést akartam eltüntetni, amit a tiszt keze az államon hagyott. Kaptam egy ruhát, egy kék ruhát, amit valószínűleg egy érkezéskor gázkamrába küldött nő poggyászából loptak el. Még mindig érezni lehetett rajta a parfümünk illatát. Megcsinálták a sminkemet. Karminvörös rúzst kentek a kicserepesedett ajkaimra.
Amikor a repedt fürdőszoba tükörben megnéztem magam, nem ismertem fel magam. Már nem az a fiatal zongorista voltam. Hanem egy baba. Egy törött baba, az élet színeivel festve, de belül halott. A 7-es szobát kaptam. Kicsi volt, de volt benne egy igazi ágy ágyneművel. Az éjjeliszekrényen egy szelet fehér kenyér és egy szelet kolbász volt.
