Marina lassan felvette a telefont az asztalról. Ujjai remegtek, de nem gyengeségtől – hanem attól a fájdalomtól, amelyet magában tartott, hogy ne lássák, mennyire tönkretették fizikailag. A képernyőn még mindig ott volt az értesítés: bejelentkezés kóddal 06:18-kor, felhasználói hozzáférés, esemény rögzítve. Artem a telefon felé nyúlt, de Marina elhúzta a kezét.
– Ne nyúlj hozzá – mondta.
A fiú elkomorodott, mintha most hallotta volna először a hangját anélkül, hogy békét kérne.
Ekkor Marina kinyitotta a szekrény alsó fiókját, és elővett egy vékony kék mappát. Artem meglátta a tetején a tulajdonjogi kivonatot, és azonnal elsápadt. De az anyja még tartotta magát. Addig, amíg a mappából ki nem esett a második lap – egy régi közjegyzői kötelezvény másolata, amely jóval az esküvő előtt keletkezett.
Rajta ott volt Oksana Petrovna aláírása.
És az összeg.
Nem családi titok. Nem kis adósság. Az, ami miatt annyira kétségbeesetten akart megmaradni ebben a lakásban.
Artem suttogta:
— Anya… mi ez?
Oksana Petrovna olyan hirtelen ült le a székre, hogy a lába nyikorgott a padlón. Arca elsápadt, ajkai megrándultak, és a keze, amely egy perccel ezelőtt még a forró tányért tartotta, a mellkasára hullott.
Marina kinyitotta az utolsó oldalt, ahol még egy bejegyzés volt – a bejelentés beérkezési száma, amelyet tegnap vettek fel a kerületi rendőrkapitányságon, miután konzultáltak egy ügyvéddel.
És amikor Artem meglátta a bejelentés okát tartalmazó sort, már nem a lány lábán lévő égési sérüléseket nézte. Úgy nézett az anyjára, mintha most értette volna meg először, kit is védett.
Marina az ujját a dokumentumra tette, és halkan így szólt:
— Most nagyon figyelj rám, mert a következő hívás nem neked szól, Artem, hanem…
2. rész és a teljes befejezés: írj „IGEN”-t, és kattints a „Tetszik” gombra, hogy közzé tudjuk tenni a teljes történetet. Köszönjük!
Ha ezt nem látod, állítsd a megjegyzéseket Új/Összes módra.
Oksana Petrovna először vette észre, hogy Marina már nem sír, és ez jobban megrémítette, mint a sikoly.
