Mikó István: „Jó lenne, ha lassacskán megérkeznének az unokák is, de ez a fiaimon múlik”

A hivatása iránti rajongása ma is hajtja a kiváló színművészt, boldog, ha játszhat. „Nyugdíjas éveiből” egyvalamit hiányol csupán.

Hiába nyugdíjas, esze ágában sincs visszavonulni, igaz, nem is tehetné. Hazánk egyik legfoglalkoztatottabb, számos díjjal kitüntetett színésze elárulja, hogy nyugdíjasként akkor is dolgoznia kellene, ha nem imádná a színpadot.

„Minden gondom elszáll”

Mikó István rendez, játszik, zenét szerez, énekel, szinkronizál, televízióban és filmekben szerepel, de volt már színház- és művészeti igazgató is. „Imádom a színházat. Sokkal jobban szeretem, mint az összes többi megjelenési lehetőséget, mert itt közvetlen kapcsolatba kerülök a nézőkkel. Fontos, hogy ha az ember átad valamit, akkor annak a hatását, következményét is érezze.

Akkor jó egy előadás, ha a nézők is játszótársakká válnak, és együtt megyünk a magasba vagy éppen a mélybe – magyarázza Mikó István, aki a legtöbb szerepében lubickolt, de persze olyan is akadt, amit kevésbé érzett magáénak. – Előfordult, hogy sokat küszködtem egy-egy szereppel, de törekedtem arra, hogy a nézők ebből mit se érzékeljenek.

Egyébként sosem voltam az a típus, aki emésztgeti, ostorozza magát. Már csak azért sem, mert amikor kilépek a színpadra, minden gondom elszáll. Legfeljebb egy kis izgalmat érzek az előadások előtt, de ez kell is. Úgy vélem addig érdemes színpadon állni, amíg némi lámpalázat érez az ember.”

„Feltalálom magam”

A pályát nem ma kezdte, de nem is holnap akarja abbahagyni. Igaz, egyes teátrumokban már több kortársa is „kispadra” került, de István a mai napig aktív részese a színjátszásnak. „El sem tudnék képzelni annál nagyobb áldást az élettől, mint hogy a hivatásom egyben a hobbim is. Bár már nem vagyok fiatal, máig nagy lelkesedéssel megyek be a színházba, és még soha nem éreztem azt, hogy ne lenne kedvem játszani. Szerencsére egyelőre a mellőzöttséget sem érzem, ám akkor sem esem kétségbe, ha éppen kevésbé foglalkoztatnak. Olyankor önálló esttel, pódiumtalálkozásokkal állok a közönség elé, úgyhogy abszolút feltalálom magam.”

Vajon egy 73 éves művész megtehetné, hogy hátra dőljön, és élvezze a jól megérdemelt pihenését? A pályatársai szerint nem, legalábbis az utóbbi hetekben több nyugdíjas korú művész vallott arról, hogy nem jön ki a pénzéből, kénytelen akkor is dolgozni, ha fogytán az ereje. „Ezt még annyira nem érzékeltem, de én a pandémia alatt sem estem kétségbe, ugyanis az anyagi lehetőségeimhez igazítottam a kiadásaimat.

Felesleges dolgokat amúgy sem szoktam vásárolni, sosem költekeztem, úgyhogy én nem panaszkodhatok. Az tény, hogy az ember jobban teszi, ha 73 évesen sem teszi le a lantot, és a nyugdíjas évei­ben is aktívan dolgozik. Nem titok, hogy a színészi pálya nem éppen a legjövedelmezőbb, de hát valamiből meg kell élni.”

Szeretnének unokázni

István szerencsésnek érzi magát, hogy máig foglalkoztatják, de elárulja, nemcsak a karrierjében van mázlija: 37 éve boldogok együtt színésznő párjával, Szabó Anikóval. „Már nem számolom, mióta vagyunk együtt. Valahogy a 80-as évek közepén ismerkedtünk meg, úgyhogy igen, közel negyven éve sátoroztunk le egymás mellett – mondja mosolyogva. – Jól érzem magam a bőrömben, van egy olyan társam, akire mindenben számíthatok, támogat engem, és természetesen ez fordítva is igaz. Persze jól lenne, ha bővülne a család, és lassacskán megérkeznének az unokák is, de ez a fiaimon múlik. Rajtuk a világ szeme, én türelmesen várok!”

Nem akart sztár lenni

Sokan úgy tartják róla, ha nem Magyarországra születik, világsztár lenne. Vajon álmodott valaha ilyen ismertségről? „Nem! Nem tudom elképzelni máshol a helyemet. Nagyon kötődöm ehhez a nyelvhez, a kultúrához, egyébként pedig sosem vágytam az ismertségre, ez csupán a szakmám egyik velejárója.”

Related Posts

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *