“A gyerekek felnőnek, majd családot alapítanak, és nem ritkán elfelejtik régi szüleiket. Így volt ez Mária asszony fiával is, aki férje halála óta egyedül élt egy kis faluban egy régi házban. A fia a városba ment, és ott telepedett le a családjával. Volt már egy felnőtt lánya, de egyikük sem látogatta Mária asszonyt. A saját ügyeikkel voltak elfoglalva. A környéken csak egy asszony mutatta meg a szívét Mária asszony felé. Befogadta őt a tető alá. Amikor az öregasszony meghalt, azonnal jött a fia, aki át akarta venni az örökséget. De ő nem erre számított…”
Mária asszony a szomszédom volt. Egy régi házban lakott a faluban.
A nevem Júlia. Tanárnő vagyok, van egy férjem és egy lányom. Egy vidéki házban lakunk, ami régen a néhai szüleimé volt. Ez egy apró falu az erdő mellett; néhány régi ház, néhány másik épülőben. Olyan kicsit eldugott környék.
Régebben volt itt egy élelmiszerbolt, de az nem élte túl a három évvel ezelőtti válságot. Jó itt élni, békés és csendes… Én amúgy is ingázom a munkahelyemre – 15 km autóval a városba. Fiatal, mobilis embereknek, akik nem keresik a hírnevet vagy a gazdagságot, barátságos hely. Az idősebbeknek sokkal nehezebb…
Közéjük tartozott a szomszédom, Maria asszony is. Örökké ismertem őt. A szüleim barátok voltak vele. Olyan asszony volt, akinek a szíve a helyén volt. Gyermekorvos volt, szerette a gyerekeket és szeretett segíteni rajtuk.
Neki magának egy fia volt. Ez azonban a karrierlehetőségre mohóvá vált, és a városba költözött. Tehetséges volt a matematikához, és informatikus lett, de ő is borzasztóan kapzsi volt. Hajszolta a pénzt, és ingatag befektetésekbe pakolta, amelyek kudarccal végződtek. Viszont családot alapított. Van egy ma már felnőtt lánya, aki szerintem meg is nősült.
Az évek csak úgy repültek, és Mária asszony egyre idősebb lett. Észrevettem, hogy sem a fia, sem az unokája nemigen látogatta… Elfelejtették az anyjukat. Mióta a férje 10 évvel ezelőtt meghalt, Mária asszony egyedül kell boldogulnia. Akkor 76 éves volt.
És megbirkózott vele, ahogy csak tudott, még akkor is, ha nyugdíjas korában egészségi állapota nagyon megromlott. Felhagyott a vezetéssel. Amíg volt bolt a közelben, addig lassan, a saját tempójában sétált oda. Az ízületei sokat fájtak, de nem panaszkodott. Azt mondta, hogy ez csak a test….
A legjobban az bántotta, hogy a fia vagy az unokája soha nem talált rá időt… Néha még a telefont sem vették fel.
Én vettem magamhoz, amikor már nem tudott megbirkózni vele. Úgy bántam vele, mint egy anyával.
Amikor az élelmiszerbolt bezárt, Maria asszony tudta, hogy egyedül nem tud teljesen megbirkózni vele. Ennek ellenére nem akart idősek otthonába menni.
Megkért, hogy hetente egyszer, amikor munkába megy, vásároljak be neki. Adott egy listát és egy összeget, ami mindig elég volt. Néha én vittem el az orvoshoz. És a fájdalom ellenére sapkákat és sálakat kötött a lányomnak, hálája jeléül.
Kezdetben megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a fiával, hogy tudatosítsam benne, hogy az édesanyjának segítségre van szüksége. A háza is felújításra szorult, vagy legalábbis némi javításra, mert a falakon penész volt, a csap szivárgott, a ciszterna alig működött… De mindig volt valami kifogása.
Végül feladtam. Nem tudtam nézni, hogy milyen körülmények között élt ez az idős hölgy. Így aztán szinte minden nap elmentem hozzá, hogy meggyőződjek róla, hogy van-e elég ennivalója, és hogy szedi-e a gyógyszereit… Végül beszéltem a férjemmel, és amikor a lányom egyetemre ment, befogadtuk Mariát.
Nem akart, de végül beleegyezett. Utólag azt mondta, hogy azok voltak élete legszebb évei. Azt mondta, olyan voltam neki, mint a lánya, aki sosem volt neki.
Mit tehettem volna – ez volt a helyes dolog! Nem hagyhattam magára, és hallani sem akart a gondozóházról (a fia javasolt ilyen megoldást, amikor legutóbb felhívtam).
Amikor Maria asszony elment, megjelent a fia… és a közjegyző…
Egy nap azonban Mária asszony meghalt. Álmában hunyt el. Amikor elkezdtem a temetést intézni, a fia azonnal jött, hogy átvegye a ház kulcsait. Mi azonban nem találtuk őket… Dühös volt, hogy én rejtettem el őket, de bizonyára maga Mária asszony rejtette el valahová.
Egy órával azután, hogy megérkezett, felvettem a telefont. Kiderült, hogy egy közjegyző hívott. Meghívott Maria asszony végrendeletének felolvasására.
Meglepődtem, de a megbeszélt időpontban elmentem a kancelláriára. A fiam és az unokám is ott volt. A helyszínen kiderült, hogy Mária asszony a végrendeletében engem nevezett meg… a ház és az egész udvar örököseként. Azt írta, hogy ezt hálából tette, amiért olyan voltam neki, mintha a lánya lettem volna, és a szívét mutattam…..
Könnyek folytak az arcomon. Nem tudtam elhinni, amit hallottam. A levélben a nagymamám azt is megírta, hol találom a kulcsokat.
De még jobban megdöbbent Mária asszony fia, aki azt hitte, hogy ő lesz az, aki mindent megkap. Közben az elhagyott anyja kitagadta őt az örökségből! Csak Mária asszony unokája kapta meg a nagymamája örökségét…..
A mai napig nem tudom elhinni mindezt. Talán mégis van igazság a világon….